|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kun József 1999. június 1.A Fekete-Körös-völgyi magyarság 1996-ban határozta el egy belényesi szórványközpont építését. Május 29-én ünnepélyes keretek között avatták fel Belényesen a Megmaradás Házát. Az ünnepségen részt vettek Kőröstárkány, Magyarremete, Belényesújlak, Tenke, Várasfenes, Belényessonkolyos, Diófás, Kisnyégerfalva, Jánosfalva, Magyarcséke képviselői is. A házépítő Zsisku János belényesi lelkész köszöntötte a vendégeket, és beszámolót tartott a szórványközpont építési költségeiről, megköszönve minden segítséget, amellyel hozzájárultak mind a református hívek, mind a holland testvérgyülekezet. Az ünnepségen Kun József helybéli születésű miskolci író, irodalomtanár bemutatta legújabb könyvét, A tárkányi sudártorony címűt, amely az ő gyűjtésében a Fekete-Körös-völgyi specifikus folklórból nyújt ízelítőt. A Belényes, te drága című könyvéért a ma már nagy többségben románok lakta városka díszpolgárává fogják avatni. Végül pedig szórványkonferenciát tartottak pedagógusok, értelmiségiek részvételével, ahol megbeszélték a régió magyarságának legfontosabb problémáit. /Szakács Árpád: A Megmaradás Háza. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 8./2000. szeptember 7.Szept. 6-án tartotta jelölő közgyűlését Kolozsváron az RMDSZ Donát negyedi körzete. A testület Kónya-Hamar Sándor képviselőt, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnökét, Mátis Jenő képviselőt, Vekov Károly városi tanácsost, Pálffy Károly városi tanácsost, Somogyi Gyula alprefektust, Kun József Andrást és Veress Erzsébetet jelölte a képviselői listára. Szenátornak dr. Újvári Ferenc jogászt és Eckstein-Kovács Péter szenátort, kisebbségvédelmi minisztert javasolták. A testület úgy határozott, hogy Tőkés László püspököt javasolja államelnöknek, mert a jelenlegi politikusok közül Tőkés László képviseli a leghitelesebben az erdélyi magyar közösség érdekeit. - Kónya-Hamar Sándor képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: mivel körzeti igényről van szó, a megyei szervezetnek ezt egyértelműen fel kell vállalnia. Amennyiben Tőkés László püspök is visszajelez, hogy elvállalja a felkérést, akkor összehívják a politikai tanácsadó testületet, amely hivatott ebben a kérdésben dönteni. - Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke elmondta: amennyiben a Marosvásárhelyre összehívott Szövetségi Képviselők Tanácsa úgy dönt, hogy állít elnökjelöltet, és a Dónáth úti szervezet megtiszteli bizalmával, akkor kész eleget tenni a felkérésnek. /Tőkés Lászlót javasolja államelnökjelöltnek a Kolozs megyei RMDSZ? A tiszteletbeli elnök elvállalná a jelölést. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 7./2001. november 5.Belényesen a református templom mellett a vidéken szórványban élő magyarok Megmaradás Háza áll. 1998-ban nyílt meg néhány jószándékú holland, egy áldozatra és kétkezi munkára kész református gyülekezet és annak lelkipásztora, Zsiskú János, illetve a segíteni akaró városvezetés jóvoltából. Az épületben tágas konferenciaterem, az emeleten pedig vendégszobák találhatók, ahol a környéket bebarangolók akár szállást is kérhetnek. A Megmaradás Háza mostanában 1470 kötetes könyvtárral gazdagodott Kun József, Belényesből elszármazott, Miskolcon élő irodalomtanár jóvoltából. Négy év börtön után kényszerült Magyarországra Kun József, aki fölszámolásra ítélt könyvtárakat leltározott fel. Ezekből a klasszikus magyar irodalom nagyjainak műveit, lexikonokat, szakkönyveket válogatott és adományozott a belényesi szórványközpont számára. Október 31-én járt le a beküldési ideje annak pályázatnak, melyet a Megmaradás Háza írt ki a belényesi szórványmagyar ifjú tehetségek felkutatására, illetve a még meglévő népi értékek mentésére. A határidő meghosszabbítását kérték, így márciusig lehet elküldeni a pályamunkákat. A régi református iskolában, amelyet nemrég a belényesi polgármesteri hivatal segítségével nyertek vissza, ifjúsági központot és a Bölcsőhely Anyanyelv Alapítvány számára székházat hoznak létre. /Balla Tünde: Megmaradás Háza a Belényesi medencében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 5./2015. július 6.Szent Mihály védelmébenPark- és szoboravató Székelyhodoson Székely ruhás gyermekek és fiatalok tették még szebbé vasárnap Székelyhodos új parkját, amelynek avatójára a géderlaki testvértelepüléstől kapott Szent Mihály-szobor leleplezésével együtt a déli ünnepi szentmise után került sor. A falubelieket, illetve a környező településekről és távolabbi vidékekről, Magyarországról, Szlovákiából, Szlovéniából, Szerbiából, Hollandiából érkezett vendégeket Barabási Ottó polgármester köszöntötte. – A hodosi park története nem választható el a falu történetétől, és nagyon messzire nyúlik vissza – hangsúlyozta beszédében a községgazda, majd azokról a tárgyi bizonyítékokról szólt, amelyek igazolják, hogy ez a vidék az ember ősi telephelye. – Az öreg Kun József által a Bakos- dűlőben talált csiszolt kőbalta 4-5 ezer évre vezet vissza. A Simó-dombról római kori csövekben a mostani falu központjáig levezetett víz kétezer éves múltat elevenít fel. A váradi pápai tizedjegyék, amely 1332-ben említi először Hodost, 800 évre vezet vissza. (…) A templomunkban a főoltárt 1683-ban készítették, és falunkat Szent Mihály arkangyal védőszárnyai alá helyezték, amit a jelenlegi főoltárkép is mutat. Büszkeséggel tölt el, hogy a kép eredetije a párizsi Louvre múzeumban található, alkotója a világhírű Raffaello Santi. (…) A park helyén valamikor kacsaúsztató volt, körülötte térdig süllyedtél a sárba. 1839-ben Ferdinánd császár vásártartási jogot adott a falunak, majd 1842-ben engedélyezte a szombat napi hetivásárokat is. Ettől kezdve a park területén megjelentek az árusok, akik gabonát, kézművestermékeket árultak. 1938-ban, a régi román impérium idején Secar jegyző megszüntette a belső vásárt, felföldeltette a park területét, és bekeríttette, hogy az állatok ne járják. A terület befüvesedett, olajfűzzel ültették körbe. Később ide helyezték el az első világháború hősi halottaira emlékeztető oszlopot, a négy év alatt leventék gyülekezőhelye volt. Az első kerítést egy élősövény-kerítés követte, virággruppok, hinták kaptak helyet sok-sok rózsa társaságában, az asszonyok gondozására bízva. 1986-ban az élőkerítést traktorokkal kitépették. 1994-ben a park köré újabb léckerítés került, amelynek ölelésében sokszor tartottak előadást iskolások és nemzetközi táborozás idején francia és lett fiatalok is. Innen jött a három székely kapus színpad állításának ötlete. Ugyancsak 1994-ben a hősök sírja kiegészült a második világháború áldozatainak névsorával. 2008-ban a helyiek közmunkával az elkorhadt kerítést újjáépítették. 2012-ben jött az ötlet, hogy a Leader egyesületnél pályázzunk uniós támogatásra a park felújítására és négy játszótér létrehozására. A több mint 60 ezer eurós támogatást megnyerve sikerült e parkot is széppé, varázslatossá tenni. A látványt tovább emeli Szent Mihály arkangyal szobra, amit kedves, nagylelkű magyarországi barátainknak, a géderlakiaknak köszönünk. Ez a szobor mindennap rátok emlékeztet, és arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg tiszta erkölcsünket. A park fűzültetvénye adjon példát számunkra, hogy ahogy az egyik ág kapaszkodik a másikba, úgy kapaszkodjunk mi is egymás szeretetébe és megbecsülésébe. A továbbiakban Borbély László parlamenti képviselő vette át a szót. Borbély arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a székelyhodosi a legszebb park, amelyet az elmúlt években meglátogatott. – A szobornak és a parknak üzenete van a magyar közösséghez. Arra int, hogy fogjunk össze, nézzük meg, mi a jó egymásban. Fontos, hogy itt, a Nyárádmentén ez az erős magyar közösség mutassa fel hagyományait, értékeit – tette hozzá a képviselő. Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke Székelyhodos szentélyének nevezte a parkot. A megyei RMDSZ részéről felszólaló Csép Andrea példaértékűnek minősítette a létesítményt, és a Jóisten áldását kérte a lécet igen magasra emelő falura, hogy a nemrég ültetett fák alatt új nemzedékek, minél több kisgyermek játszhasson. Katona György, Géderlak polgármestere a Duna bal partján fekvő, Bács-Kiskun megyéhez tartozó települést mutatta be a jelenlevőknek, majd a 2012-ben született testvérvárosi kapcsolatról szólt. Végül a leleplezésre váró szoborra, a magyarországi Köhler Péter szobrászművész alkotására utalva így zárta gondolatait: – Addig tartson ki a magyarság, amíg ez a kőszikla porrá nem válik! Az ünnepi beszédek sorát a faluból elszármazott, Nyárádmagyaróson élő Moga született Szabó Margit gondolatai zárták. Az ajándékozó, illetve a megajándékozott település polgármestere által leleplezett, szemet gyönyörködtető szobrot Oláh Dénes főesperes szentelte meg. Ezt követően a helyi iskolások énekkel és verssel emelték az ünnep hangulatát, majd a szlovákiai nemeshodosi Megmaradásunkért énekkar foglalta el helyét a hármas székely kapu előtt a színpadon. n. sz. i. Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 20.Emlékeztetni, de nem ítélkezniA Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének tiszteletére lepleztek le tegnap délben emlékkövet a nagyvárad-réti református templom udvarán, melyet Török László és felesége adományozott. A zuhogó eső sem szegte kedvét mindazoknak, akik tegnap délelőtt hálaadás, illetve a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete előtti tisztelgés és főhajtás végett gyűltek össze emlékezni – de ahogy az egyik felszólaló fogalmazott, nem ítélkezni – a nagyvárad-réti református templomban. Az ünnepi alkalmon dr. Pálfi József parókus lelkipásztor hirdette az igét, Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt II. levele 4. részének első két verse alapján szólt Isten bátorító és reménykeltő üzenete. Van honnan erőt merítsünk Szószéki beszédében a tiszteletes azt emelte ki: Isten minden cselekedetével, azáltal, ami történünk velünk és rajtunk keresztül, jót akar, ezért Pál apostolhoz hasonlóan sohasem szabad elcsüggednünk, még akkor sem, ha a siralom völgyében járva rossz dolgok történnek velünk, egyéni, közösség vagy globális összefüggésben el akarnak bennünket hitelteleníteni, ármánykodnak ellenünk, vagy ahogy annak idején a Szabadságra Vágyó Ifjakkal is tették, „megkaraktergyilkolnak” minket. Ha szorongatnak is gonosz erők, nem fognak tudni sarokba szorítani, mert mindig talpra állunk, köszönhetően annak, hogy van honnan erőt merítsünk, Krisztus tulajdonaiként ugyanis létezik számunkra követendő út – nyomatékosította prédikációjában. Az igehirdetést követően a lelkipásztor felidézte, hogy idén tavasszal kereste meg őt az érmihályfalvi Török László azzal a kéréssel, hogy az egyházközség elöljáróságának és presbitériumának beleegyezésével, amennyiben sikerrel pályáznak, egy szép és nemes rendezvény keretében emlékkövet szeretne állítani a templom udvarán található ’56-os emlékparkban a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének tiszteletére, mely tartalmazná a tagok névsorát, valamint azt is, hogy egyenként hány évre ítélték őket. Az események kedvezően alakultak, így felkerült az 58 személy neve, akiket egyébként összesen 550 esztendőre ítélt a hadbíróság. Gyermekek voltak Ezután Török László arról beszélt: végül úgy jött ki a lépés, hogy ő és felesége, Emma asszony adományozta az emlékkövet, az ünnepséget a Bethlen Gábor Alap támogatta, valamint segített még a mihályfalvi Érintő Egyesület is. Egykori tagként felelevenítette, hogy az 1956 őszén, a magyarországi forradalmi események hatására a volt Premontrei Főgimnázium, akkoriban 4-es számú középiskola bentlakásában lakó 12–15 éves gyermekek úgy gondolták, nekik is tenniük kell valamit. Domokos Miklós vezetésével október 25-én történt meg az alakuló ülés. Rendszerellenes röplapokat írtak és terjesztettek, illetve egy éjszaka egy falra felfestették, hogy Le a párttal! A letartóztatások 1960. október elején kezdődtek, és még 1961 tavaszán is folytatódtak. Több százra tehető a meghurcoltak száma, de végül a szervezetben kifejtett tevékenységért 58 személyt, főleg diákokat ítéltek 3 és 25 év közötti, börtönben letöltendő kényszermunkára. Két tanárt, Kun Józsefet 25 évre, dr. András Ágostont pedig 20 évre ítéltek. Egy másik egykori tag, Újlaki Csaba cserkészparancsnok azon meggyőződésének adott hangot: talán nem véletlen, hogy egy nappal korábban, vagyis múlt szombaton Sátoraljaújhelyen járt a Magyar Kálvárián megrendezett ünnepségen, ahol szintén meg tudott emlékezni a váradi ötvenhatosokról. Tófalvi Zoltán ’56-os kutató arra hívta fel a figyelmet: a maiakkal ellentétben milyen szellemi potenciállal rendelkeztek, illetve milyen felnőttesen gondolkodtak azok a 12–15 éves gyermekek, akik a legtalálóbb elnevezést választva létrehozták a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Nemzeti imánk eléneklése után az egybegyűltek az udvarra vonultak, ahol Török László leleplezte az emlékövet, dr. Pálfi József pedig megáldotta Deák Árpád képzőművész alkotását. Példaképek számunkra Tőkés László európai parlamenti képviselő azon meggyőződésének adott hangot: az, hogy a váradi, illetve a partiumi és erdélyi magyarság olyan állapotba jutott, amiben most van, nagy mértékben az ’56-ot követő romániai megtorlásoknak és azok következményeinek tudható be. Nehezen tudjuk összeszedni magunkat, mert nagy túlerővel kell szembenéznünk, de talán van remény, ha olyan példaképeket állítunk magunk elé, mint az 1848-as márciusi ifjak, az 1956-os pesti srácok vagy a Szabadságra Vágyó Ifjak. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2015. október 23.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-banNéhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott! 1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor. A nagyváradi diákmegmozdulás A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!) A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük! A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára! Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba. Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.) Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.” A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték: (…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre. Tófalvi Zoltán (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 26.Nem felejthető el a kommunizmus áldozatainak szenvedéseFebruár 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján fórumot és koszorúzást tartott Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete. Nagy József Barna főszervező köszöntötte a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében az esemény meghívottait, Török Lászlót és Bikfalvy Györgyöt, a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének egykori tagjait és a megjelenteket. Dénes László szerkesztő az esemény moderátoraként röviden vázolta az emléknap történetét és szimbolikáját, elmondva: a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. júniusi határozata rendelte el, ennek értelmében minden év február 25-én idézi fel a világ magyarsága a kommunisták emberiesség ellen elkövetett bűneit, fejet hajtva az áldozatok és meghurcoltak előtt. Ezt követően tolmácsolta Tőkés László európai parlamenti képviselő, EMNT-elnök Brüsszelből küldött „bajtársi üzenetét”, aki így fogalmazott: „1956 szabadságharca 1989-ben folytatódott. Teljesületlen vagy csak részlegesen megvalósult reményeink közös hiányérzetén egyedül a szabadság- és a hazaszeretet múlhatatlan érzése emel felül bennünket. Ennek jegyében emlékezzünk és tekintsünk előre! (…) Mi mindannyian is csak büszkék lehetünk Bikfalvy György és Török László szabadságra vágyó ifjú csapatára, a kegyetlen »osztályharc« korszakában egymásra talált azon osztálytársakra és bajtársakra, akik a márciusi ifjak és a pesti srácok nyomdokába lépve, gyanútlan jósággal és vakmerő tenni akarással még lelkesedni és kockáztatni tudtak – a szabadságért. Hangzatos jelszavak és program helyett »csak« ennyit mondtak: szabadságra vágyunk. És ez az olthatatlan vágy – mondhatni – tiszta szívű, gyermeki összefogásban és szervezkedésben öltött testet, valamint abban a nemes elhatározásban, hogy heroikus küzdelemben segítségére siessenek a forradalmároknak. A kicsiny Dávid módjára próbáltak szembeszállni az ellenséges túlerővel, pedig még parittyájuk sem volt – jegyzi meg egyik visszaemlékező. Annál nagyobb volt viszont a szívük, melyet a haza szeretete bátorított fel arra, hogy a szabadságra vágyó nemzet hűséges fiaiként vegyék fel a harcot a Góliát módjára hivalkodó, idegen hatalommal.” 1989 hőse így zárta az 1956 után bebörtönzöttekhez és meghurcoltakhoz, valamint a maiakhoz szóló testvéri üzenetét: „Miként akkor, most és minden időben azon múlik minden, hogy van-e, lesz-e olyan ifjúságunk, mely atyái örökségét folytatva, nyomunkba lépjen. Vannak-e, lesznek-e olyan hivatástudó Tanáraink, mint amilyenek András Ágoston és Kun József voltak, nekik pedig olyan Tanítványaik, akiknek szívében tovább él a hazaszeretet és a szabadság iránti vágy, és akik nem jobb érvényesülés végett mennek neki a határnak, hanem – akár nehéz áldozatok árán is – idehaza készek kivívni a szabadságot és kikövezni a boldogulás útját. Jelenünknek és jövőnknek, magyar és erdélyi meglétünknek ez a nagy kérdése. A választ pedig már megadták erre a szabadságra vágyó ifjak, akik »háborúságot szenvedtek az igazságért«” – idézte a szentírást Tőkés László. A SZVISZ egykori tagjai egymásnak adva a szót elevenítették fel emlékeiket a kommunista államhatalom aránytalan megtorlásáról, amely során még gyermekként szedte össze és vitte el őket a szekuritáté, félezer fiatalt az egész Erdélyből. Az ötvenes évek végén, amikor átlépték a nagykorúság küszöbét, monstre kirakatperekben ítélt hosszas vallatások után félszáz ártatlant a rezsim 3-tól 25 évnyi fegyházra. Ők úgy voltak „tagjai” – néhány tanárukkal egyetemben – ennek a „szervezetnek”, hogy szinte nem is ismerték egymást, legnagyobb bűnük pedig az volt, hogy szimpatizáltak az 56-os szabadságeszmékkel. Az érmihályfalvi Török László bölcs rezignáltsággal jelentette ki: ma már anekdotázni is képes azokról a szörnyű időkről, amikor a családi körből kiszakított, jól nevelt fiatalemberekként kellett elszenvedniük a kommunista diktatúra helyenként barbár retorzióit, a Securitate pincéiben, a börtönök celláiban és a távoli munkatáborok barakkjaiban. A számos érdekes emléket és részletet felelevenítő beszélgetés utáni koszorúzás a PKE belső udvarában zajlott, itt Szilágyi Zsolt, a Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a tasnádi Bikfalvy György zárszóként mondott kijelentésével kezdte rövid beszédét, miszerint magyarnak lenni büszke dicsőség! Nemzedékünk nem tehet mást, minthogy meghajtja fejét azok előtt, akik az erőszakos asszimilációt állampolitika szintjén gyakorló román hatóságok nyomása alatt a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az alaposabb feltárást és jóvátételt sürgető politikus szerint nem lesz igaz az a társadalom, amely a gyilkosokat, a szekusokat és az államterror gépezetét továbbra is becsben tartja, továbbá kiemelte azt is, hogy joggal kétkedhetünk annak a társadalomnak a jövőjében, amelyben az egykori tömeggyilkosok és verőlegények kiemelt nyugdíjjal élnek szabadon, a diktatúra fenntartói pedig rokonságuk és cinkosaik révén vezetik ma is orránál fogva a társadalmat. Szilágyi kifejtette, hogy az Európai Lelkiismeret és Emlékezet Platform, amelynek ő egyik alapítója és vezetőségi tagja, és amelynek Tőkés László a védnöke, azt szorgalmazza már négy éve, hogy Európában jöjjön létre egy bíróság, amely a nürnbergi perhez hasonlóan foglalkozzon a kommunista bűnökkel. Emlékeztetett: az emberiség elleni bűntetteknek a nemzetközi jog szerint nincs elévülésük. A mi nemzedékünk, ha szabadságban akar élni, soha nem felejtheti el azoknak az embereknek a az áldozatát és szenvedését, akiket a diktatúrák elpusztítottak, megnyomorítottak vagy akár csak megfosztottak méltóságuktól. itthon.ma//erdelyorszag 2017. november 2.Emléktábla a belényesi református templomfalánAmikor Luther Márton 1517 október 31-én, levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen, biztosan nem egyházszakadásra gondolt. A levélhez csatolta vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Vasárnap Belényesen is erre emlékeztek. Viszont Európaszerte olyan változásokat idézett elő, amelyek bizonyos szempotokból máig is kihatóak és érvényesek. Magyarország és Erdély után, 1550 körül Biharban, Váradon és Belényesen már terjedtek titokban a protestáns tanok. A dél-bihari város mindenesetre főszerepet vállalt a reformáció melett, az új tanok térhódítása ezen a vidéken elképzelhetetlen lett volna Belényes létezése, kihatása, irányítása nélkül. Feljegyzések szerint, 1553 ban hívták meg Belényesre Szegedi Kis Istvánt, aki előbb tanítóként tevékenykedett, majd nyilvánosan is terjeszteni kezdte az új elveket. Ettől a dátumtól Belényes mintegy másfél évszázadon át a reformáció fellegvára volt, olyannyira, hogy hatása nemcsak a környékbeli magyarság, de még a románság életében is kimutatható, mivel számos román ember kiművelése az itteni református iskolából indult el, nem létezvén még sehol sem román iskola.1553-tól 1680-ig az egész város protestáns volt, Tárkány és Fenes 1600-ban már önálló református egyházak voltak. A reformáció meghonosodása Belényesen a római-katolikus templom elvételével is járhatott, amely az uradalmi vendéglő helyén állt valószínűleg, ahol feliratos faragott köveket találtak később az építkezések idején. Mintegy félszázados fénykorszak után az 1660-ik évtől kezdve 1667-ig hanyatlási időszaka következett a belényesi egyháznak. A régi templom romhalmazzá lett. Ilyen viszonyok között felépülhetett a fatornyú templom, a ma is fennálló templom helyére, körülbelül az 1670 -es évben. 1760. február 22. A belényesi református egyház történetírásában igen fontos dátum 1760. február 22. Ekkor nyitotta meg az egyház a legrégibbi anyakönyveket. Az újjáéledt római katolikus püspökség nem engedélyezte az új templom felépítését a régi helyen, ezért az úgynevezett Magyar utcában építették fel, a legmódosabb, előkelőbb, nagyrészt nemes református polgárok épp ebben az utcában laktak. A templomépítésre végül 1779 júliusában érkezett meg az engedély Pozsonyból, s 1780. október 9-én letették az alapkövet. 1782-ben elkészült a templom külseje és belseje, majd a torony 1785-ben készült el. Ilyen előzmények után (melyek történelmi hitelességéhez Kun József – Belényes monografiája adott ihletet), jutottunk el a jelen napjaihoz, amikor a belényesi protestáns magyarság, számban megfogyatkozva, de hitben annál töretlenül ünnepelte meg a reformáció 500-ik, jubileumi évfordulóját. Az elmúlt vasárnapi istentisztelet adott helyet Belényesben a megemlékezésnek, meghivottak voltak a belényesi Baptista Gyülekezet tagjai is, élükön János Levente ügyintéző lelkipásztorral. Réman Elek István, mint házigazda lelkipásztor vezette le a program szerinti eseményeket, először az Ige szavai hangzottak el az Ünnepi Istentiszteletben, melynek keretében a belényesi református vegyeskar szolgált. Ezekután a hiveknek, meg lett teritve az Úrasztala, kenyérrel és borral emlékezve bűneinkre, a Krisztusi áldozatra, a mindenható Isteni kegyelemre és szeretetre. Az istentisztelet után, János Levente ügyintéző lelkipásztor, a baptista gyülekezet részéről tartott rövid köszöntőt, és kitért a reformáció történelmi és hitbeli fontosságára, a mai napokat is figyelembe véve. Soli Deo Gloria!A program végén, a hivek kivonultak a templomkertbe, ahol a déli falon került felállitásra az eseményt rögzitő emléktábla: „Isten dicsőségére álitotta a belényesi református gyülekezet a Reformáció 500-ik jubileumi évében Soli Deo Gloria!”. Az emléktábla érdemi szerzője Erdei Attila sirkőfaragó, és Réman Elek István lelkipásztor és Gábor Ferenc gondnok leplezte le. Zárásként, a jelenlévők rövid szeretetvendégségre voltak hivatalosak a református templom meletti Megmaradás Házában. Kovács Zoltán / erdon.ro lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
